Külhon otthonosan

Sem itt, sem ott.

Ne úgy szeress

Egy júliusi éjjel margójára

2019. november 26. - ramszeszita

 

"Oda nézz!"

Kontrollálatlanul tört ki belőlem a csodálat, úgy, mintha most látnám ezt először életemben. Megálltam a járda közepén, úgy, ahogy voltam, hátracsaptam a fejem (talán a szám is eltátottam kicsit), és csak félig-meddig koncentráltam arra, hogy ne szédüljek le a járdát övező pázsitra az elfogyasztott italok után. 

Ő észre sem vette, hogy megálltam, csak sétált tovább előttem. Csak mikor felkiáltottam, fordult meg, és követte a tekintetemet először a fölénk magasodó fára, majd onnan fel az égre.

A gyér falusi utcai világításban, az étterem mögött a júliusi felhőtlen éjszakán annyi csillag látszott az égen, hogy elállt a szavam. Nem mintha sosem láttam volna ilyet. Talán csak túl régen? 
Mégis a látvány ott és akkor olyan érzéssel töltött el, mintha egyszer csak lassan száz ágú gyökeret vertem volna a talajba, miközben a testem egyre csak nyúlt és nyúlt volna, spirálban felfelé.
Ilyen eget csak itthon látni. Otthon. Ilyen tiszta, sötét, hibátlan éjféli eget, amit keresztbe szel a Tejútrendszer, csak tarjáni éjszaka tud produkálni. Lehet sok ezer fénykép ennél százszor szebb, mégis csakis itt érzem, hogy illata, súlya, zamata van az éjjelnek. 

Éreztem, hogy meg kellene mozdulni, kezdek sablonosan bután festeni, ahogy az eget bámulom, és ha akkor valaki mással lettem volna, talán én is csak legyintettem és tovább sétáltam volna, hogy jobb benyomást keltsek, de Ő előtte  mi értelme megjátszanom, hogy nem érdekel mindez? Hogy ciki az eget kémlelni? Mára minden porcikámat ismeri - tudta volna, hogy nem vagyok őszinte. 

Mikor visszatértem a járda, a fa, az utca, meg amúgy az evilági dolgok síkjára, és felzárkóztam mellé, meg is kértem rögtön: üljünk ki valahova, mialatt én már tudtam, hogy ha nemet mond, én akkor sem megyek rögtön haza. Ugyan egy flegma legyintésre számítottam, és hogy majd kifejti, hogy neki holnap korán dolgoznia kell, késő van, és elég volt ennyi belőlem mára, meg a következő fél évre, míg újra haza nem látogatok - mégis csak megismételte a szavaimat: kiülhetünk valahova. 

Rövid kitérő után pár perccel később a sportpályán sétáltunk, ahol még távolibb az utcalámpák fénye, és tompább a kutyák csaholása. Úgy, ahogy voltam, ledobtam a táskám, ráhajtottam a fejem, és már csak azt akartam, hogy ne szóljon semmit, csak feküdjön le mellém a fűbe, közel hozzám, és ne kelljen emiatt feszengenem. 
Ne kelljen úgy éreznem, hogy ezt nem illik, vagy hogy majd hátha meg akarja fogni a kezem, vagy esetleg meg akar majd csókolni, mert ez már-már kötelező a csillagokat bámuló emberek körében. 

Hogy ne feszengjünk, beszéltünk. 

Beszéltünk a műholdakról, repülőkről, beszéltünk a csillagképekről, beszéltünk arról, milyen nehéz manapság társat találni, és beszéltünk róla, hogy pontosan hogyan kell egy lánynak megmutatni egy csillagképet, hogy abból aztán utána biztosan csók legyen.
Még azon is morfondíroztam neki,hogy ha majd legközelebb egy lánnyal az éjjeli eget bámulja, milyen csillagképet nevezzen meg, ami ugyan nem létezik, de legalább jól hangzik, nem holmi elcsépelt horoszkóp vagy nagy vad. Annyi marhaságot összehordtam, pedig azóta rájöttem, hogy a legjobb, ha a sűrű csillagsáv közepére mutat, és azt mondja, ott van a legcsodálatosabb csillag: hatalmas, ében fekete, láthatatlan, és elemi erővel vonz magához és semmisít meg mindent, ami közel kerül hozzá; mégis - nélküle most nem lennénk itt. 

Percek teltek el így, vagy két óra, nem tudom, nem számított, nem érdekelt, kész voltam ott tölteni az éjjelt is, ha kell, ha jól esik. Azt akartam, hogy ott legyen, hogy érezhessem  azt, hogy ott van, hogy végre ne legyek egymagam, hogy beszéljen, hogy hallgasson, hogy szeressen, de ne úgy szeressen, ahogy régen. Úgy szeressen, mint én őt most: nem a szívemmel, hanem a gyomrom mögül, mélyről, egészen a gerincem mellől, aggódva, megértve, törődve.
Azt akartam, hogy rám telepedjen a fájdalma, a kételyei, és őrá az enyéim, hogy ránk telepedjen a 21 év, az emlékek, a villanások, a száguldó hullócsillag, a párás széna illat és az egész Tejútrendszer.

Azt hittem készen állok

A 2016-os referendum óta nem kevés Brexittel kapcsolatos attrocitás ért. 

Tekintve, hogy épp Magyarországon tartózkodtam, remegő térddel jöttem vissza abba az országba, ahol élek és dolgozom. Hónapokig az asztalaim 70%-a borravaló nélkül távozott az akcentusomat hallva, egy olyan városban, ahol valahogy sosem találkoztam senkivel, aki teljes válszélességgel, büszkén állította volna, hogy a távozásra szavazott (sose kérdeztem rá de valamiért mindenki kötelességének érezte elmondani, hogy szavazott), annak ellenére, hogy területi leosztásban az egyik legkonzervatívabb régiója vagyunk Angliának. 
De volt itt minden... munkahelyen a felnőtt, érett angol kollégák által való élcelődés azon, hogy végülis milyen mókás, hogy egy tollvonással kipaterolhatnak az országból, és ha már brit humor, tegyük hozzá, hogy nagyjából 5 percig röhögött azon az egész társaság, hogy "Ramónának hívnak, az ember azt gondolná, hogy Ramones-es pólóban járkálsz... Brexit után pedig olyanban, ami azt mondja "time to go home" ". Nem, semmi baj, ne érezd magad rosszul, kívülállónak vagy esetleg sértettnek. Hát már viccelni sem lehet?

Mára már megacéloztam magam, leperegnek rólam a heti szinten mindimum 2-3x elismétlődő alábbi párbeszédek: 

- De érdekes akcentus! Honnan jöttél?
- Magyarországról.
- Oh, vagy úgy! Na és... mikor mész haza?

- Lengyel vagy?
- Nem, magyar.
*leggyint
- Jaj az ugyanaz. 

Nem, ami igazán megijesztett, az az volt, ahogy a 60+ éves kollégáim világmegváltó katarzissal az arcukon, egy olyan mosollyal kísérve, amit egy Mikulással találkozó nagy csoport 5 éves óvodás megirigyelhetne, csillogó tekintettel a végtelenbe meredve azt mondták őszinte áhítattal a hangjukban: 

"Végre elfelejthetjük ezt a hülye metrikus rendszert". 

Végülis legyünk őszinték, az, hogy 1 kg 1000 gramm, és hogy 1 méter 100 cm és 1000 miliméter, és hogy a víz 0 Celsius fokon vagy és 100-on forr, és minden között 10es a váltószám, és csak a tizedes vesszőt kell jobbra és balra pöckölgetni.... ez elképzelhetetlen, absztrakt, felfoghatatlan, futurisztikus, liberális, kontinentális - minden olyan jelző, amit egy felső középosztálybeli 60as brit ember gyomorból elítél és kötelességtudóan utál.  

Bezzeg. 

BEZZEG!

1 inch 2.54 cm
1 láb 30.48 cm
1 yard 0.914 m, 1 acre 4840 négyzet-yard. 
1 mérföld pedig 1.609 m
1 láb 12 inch, 1 yard 3 láb, 1 mérföld 1760 yard. 
1 stone 6.35 kg
1 font 0.45 kg
1 uncia 28.34 g
1 stone 14 font, 1 font 16 uncia.

Mert.... végülis miért ne. 
Na de én azt mondom, ne álljunk meg itt!

Főzésnél csésze a mértékegység, legyen az kicsi, nagy...nem tökmindegy?
Az italt pintben mérjük, ami sebészi pontossággal 568.26 ml, 1 gallon 8 pint, de nem összekeverendó a gaz amerikai gallonnal, ami ugyan szintén 8 pint, de míg a brit 4.5461 liter, addig az utóbbi csak 3.7654. 
Ja és ha nem volna egyértelmű, a tizedes VESSZŐ az pont, a vessző pedig ezret jelent. 
A hőmérsékletben 1 Celsius fok az 33.8 Fahrenheit - ha már itt tartunk, az Opelt Vauxhalra kereszteljük, mert derrogál a német eredet, de az ortopéd Fahrenheit skála...az kell, mi?
Ami európábban XS-es méret, az itt 6os, de néha 4es, mert egy kis izgalom ugye sosem árt. 
A gyerek cipők számozása 7-es mérettel kezdődik, és megy fel 14ig, aztán a női méret hirtelen 3as, 4es, és fel a 7esig. 


És én esküszöm készen álltam. 
Főztem a fagyasztónak az élelmiszerhiány miatt. 
Vettem már 30 doboz gyógyszert a gyógyszerhiány miatt. 
Vettem konzervet, zacskós levest, szárított tésztát. 

De ha itt nekem valaki azt mondja a Brexit után, hogy Rami, tudnál kérlek hozni nekem 2 font lisztet? Ott van a cukros bödöntől 3 inchre, 2 láb magasan a polcon!", akkor én kérem csomagolok. 

Tigris királyság? - Tigris diktatúra!

A phuketi Tiger Kindgom-ról őszintén

Nem utazó blognak szántam ezt, de úgyis elő-elő fog bukkani néhány thaiföldi bejegyzés, nem más indokból, minthogy az ottlétem alatt kaptam egy újabb löket energiát, öbizalmat, ihletet , no meg egy nagyobbacska fenékbe billentést Henitől az íráshoz, a telefonom jegyzetkészítő alkalmazásából pedig ömlenek kifelé a kis szösszenetek, amiken megakadtak a szemeim utazás közben, és amikről akkor úgy gondoltam, hogy írni szeretnék. 

Ezekből szemezgetve, jöjjön most a méltatlanul népszerű phuketi Tiger Kingdom. 

Őszinte leszek, el kellett, hogy telljen 2-3 hét ahhoz, hogy egyáltalán hányingerrel küzködés nélkül szavakba tudjam önteni az ott látottakat, nemhogy utána is járjak, és mélyebb kutatómunkát végezzek. 

Mikor felmerült, hogy látogassuk meg ezt a helyet, azonnal fenntartásokkal fogadtam az ötletet, de nem akartam neki hangot adni mindaddig, míg biztos nem voltam benne, hogy jók a megérzéseim. Mire az este végén befejeztem a böngészést, elhatároztam, hogy nekem mindez nem ér meg egy fényképet.

Aki nem ismerné a jelenséget, annak dióhéjban: Phuket egy forgalmasabb részén van egy tigrisekkel foglalkozó intézmény, ahol beléphetsz a tigrisek kifutójába, megérintheted őket, megsimogathatod, fénykép készülhet rólad, ezt pedig megoszthatod a családoddal, barátaiddal. 

Tök jó hangzik, nem? Kedvet kaptál?

Hát csak lassan a testtel.

Sajnos a legtöbb turistánál elég annyi ahhoz, hogy nyugodt legyen a lelkiismerete, hogy "de hát nekem a tigris a kedvenc állatom". Magyarán neki ez jár. Mert csíkos cica. Elvégre csak most az egyszer, nem? Vissza nem térő alkalom. Otthon ilyen nincsen. És én csak egy vagyok a sokból. 

Ha felmegy az ember az intézmény Tripadvisor oldalára, jellemzően kétféle véleménnyel találkozik. Szeretek a Tripadvisoron tájékozódni. Magát a jelenséget, hogy bárki bármit mondhat, és azt, hogy senkinek sincs érdekében sem lehúzni, sem isteníteni egy látványosságot - csupán véleményt mondanak.
Itt, az egyik azt fogja mondani, hogy mindenki messziről kerülje el ezt a helyet. A másik azt, hogy ez egy életre szóló élmény, véletlenül se hagyja ki senki, ezek  - a tévhiedelemmel ellentétben - egészséges, boldog állatok, nem bedrogozott, megkínzott zombik. 
Sok turista ugyanakkor, ha ránéz egy állatra, és ha az épp nem vérzik nyílt sebből, azt boldog, egészséges állatnak fogja titulálni. Mert nem ért hozzá.
Hányan mosolygunk, pedig belül legszívesebbben üvöltve kaparnánk le a saját arcunkról a bőrt, annyira elgyötörtek, stresszesek, kimerültek, összetörtek vagyunk?

Félreértés ne essék, nem szeretném a tigriseket kognitív intelligenciával rendelkező, megértetlen szegény kis okostojásoknak beállítani. 
Csak a tényeket szeretném felvázolni. 

Ehhez segítségül hívtam, néhány másik blogot, az egyetemi tanulmányaimat és magát a Tripadvisor bejegyzésemre adott menedzseri reakciót - mert a negatív hozzászólásokat ugyebár sosem hagyják szó nélkül. 

A probléma egyik fele az, hogy ez a hely nem 100%ban gonosz, ezért nehéz 100%ban elítélni. 
A probléma másik fele, az, hogy mi kreáltuk ezt a helyet, mi, nyugati turisták. 

Miért nem 100%-ban rossz? Mert fenntart és szaporít egy olyan fajt, ami emberi tevénykenység (élőhelyrombolás) miatt a kihalás küszöbére sodródott, és nehány évtizeden belül előre láthatólag át is lép rajta. 

Na de hogy néz ki ez az egész? 
Íme az én tapasztalataim. 
20191019_112813.jpg
Megérkezve a felhajtón hagy a taxi, megmászunk néhány lépcsőt, és az előcsarnokba érünk. Megemészteni nincs idő, hogy most mi merre hány méter, azonnal ugrik az arcunkba egy szigorúan kötelességtudó, de mérhetetlenül, szemét forgatóan unatkozó, minden mosolyt, vagy üdvözlő gesztust mellőző fiatal thai lány. Három szót nem szól, gondolom nehéz kitalálni, milyen nyelven szóljon valaki egy csapat nyilvánvalóan nem helyi lányhoz, de a relatíve biztonságos angolt sem kockáztatja meg. Ehelyett az orrunk alá nyom egy rongyos laminált papírlapot, amin egy árlistát látunk. Semmi cicó, csak feketén fehéren: kis tigris 1200 baht, közepes tigris 900 baht, nagy tigris 500 baht. 
Egy pillanatra át is fut az agyamon, hogy nekem fordítva több értelme volna, a nagy tigrisek veszelyesebbek, biztosan az a drágább. 
De itt nem erről van szó. Itt cukiságfaktor van, mégpedig súlyos pénzekben mérhető. Mindenki babatigrist akar az insta profilján, úgy tűnik. 
Az árlista legalján felfedezzük, hogy van olyan jegy is, amelyikkel nem mehetsz be a kifutókba, csak kintről nézhetsz körbe, és csinálhatsz fényképeket. Felcsillan a szemem, hogy talán nem én fogom elrontani a bulit a másik két lánynak, akik talán szeretnének tigrissel fényképezkedni, én simán megvárom őket kint, és sétálok a kifutók közt. Gyorsan aláiratnak velünk egy nyomtatványt, miszerint bármilyen sérülésért vagy halálesetért vállaljuk a felelősséget, ez a parkot nem terheli. 
Hmm. Alig várom, hogy bemehessek, ne tartsatok vissza. 

Nosza, sétáljunk egyet ebben az állatkertben, gondoltam. 


Állatkert... 
Nos, ha valaki fejében bármikor is megfordult, a budapesti állatkert tigrisét idegesen, hely szűkében fel-alá járva látva, hogy szegény, biztos futna már egy jót, milyen borzasztó lehet ilyen kis helyre bezárva lenni, annak ajánlom figyelmébe a Google maps szatelites opcióját, amin világosan látszik, hogy itt a budapesti egy darab tigris kifutójához képest, ez az  alapterület nem sokkal nagyobb - csak itt 12 tigris számára. 
Nagyjából ugyanakkora az egész park, mint a szomszédos dodzsem pálya. Ha azt mondom 50x50 méter, talán már sokat is mondok (beleértve a tágas fogadó csarnokot, mosdókat, ajándékboltot, valami épületet ahol az eledeleket tárolják, tisztító eszközöket, stb). 
Abbéli reményeink, hogy látunk majd tigriseket boldogan napfürdőzni, esetleg csinálunk néhány fényképet kölyök tigrisekről iszonyú hamar elpárologtak. Láthatsz tigrist napfürdőzni fatörzsön vagy asztalon - mindegyik mellett alatt fölött lóg egy-egy nyugati turista, standard písz jelet mutatva a kamerának, esetleg a tigris farkát huzigálva, vagy azt imitálva, hogy épp ráharap, így kreálva meg az évszázad egyedi instagram fotóját - ahogy előtt már minimum 2000en aznap. Kölyök tigrist szigorúan a tető alatt, beton alapú kifutóban láthatsz, de azt is csak 4 rácson keresztül, ebből adódóan végtelenül pixelesen, mert közel nem engednek a kifutóhoz, minden el van barrikádozva. Itt kérem ha tigrist akarsz, fizest ki a nagy zsét, vagy menj haza. 

Bár mentem volna. 

Ehelyett úgy döntöttünk, megnézzük a park többi részét, sétáljunk egy jót. 
Hát srácok, nem fogok hazudni, 20 másodperces séta, cakli pakli. Megdöbbentően kicsi a hely. 
Jogosan felmerülhet a kérdés mindenki fejében, hogy ilyen kis helyen vannak összezárva a tigrisek? Nem veszélyes ez? 

Nos, nem. 
A tigrisek egy - és itt most esküszöm nem túlzok - 2x2 méteres ketrecben vannak elkülönítve, míg ki nem engedik őket fényképezkedni. Ilyen itt a tigris sors. Ha ki akarod nyujtani a tagjaidat, jön valami turista és elkezdi húzigálni a farkadat. Ez van, vagy a másik. 
Így lehetséges az, hogy ilyen kicsi helyen ennyi tigris megfér "békében" - nincs köztük interakció, és egyszerre maximum 1-2 van kiengedve a kifutókra. A többiek a ketrecből nézik. 

Emellett ha valaki szemfüles, és ért annyit, hogy 1+1 az kettő, de tigris bioszban leginkább 1+1 = kb 6, annak szemet szúrhat az, hogy MINDIG, az év bármely napján a parkba lépve, vannak kölyök tigrisek, új almok - a park mégsem terjeszkedik. Egyre többen vannak, mégsem lesznek többen. Hogy van ez? 

Ha közelebbről megnézi az ember a nagy tigriseket, egyik sem idősebb, mint 3-4 év. 
Mi történik az idősebb tigrisekkel? 

Nos a park hivatalos magyarázata az, hogy mivel az ilyen korú egyedek maguknak valók, kevésbé szocializáltak és több térre van szükségük (úgy értem... több, mint 4 négyzetméter? Na ne őríts meg. ), ezért átszállítják őket a cég Chiang Mai-i székhelyére, ahol sokkal több a hely (mármint tigrisenként több száz négyzetkilométer?), sokkal jobb ellátást kapnak, és sokkal boldogabbak lehetnek. 

Én nem tudom, ki hogy van vele, vagy csak én vagyok túl cinikus ebben a mai brutális világban, de ez félelmetesen úgy hangzik, mint mikor a szülők azt mondják a kisgyereknek, hogy elviszik az öreg kutyájukat Suzie néni farmjára messze kint a prérin, mert ott sokkal jobb élete lesz, kergetheti a kacsákat, úszhat a patakban, sokkal jobb neki ott, mint itt a házban. Isten őrizz, hogy elmondjuk a gyereknek az igazságot, hogy biz el kell altatni a Bodrit. 

Egy tigris élete bizony kemény itt. 
De hát mindenhol az a világon nem? Itt talán könnyebb, mert etetve van és biztonságban van, de végülis egy életfogytiglant töltő rab is, nem? Akkor ő is legyen boldog? 

Nem, ez kemény élet. 

Születése után néhány nappal elválasztják az anyjától. A tigrisek rendkívül odaadó, gondos anyák, majdnem kifejlett korukig óvják, tanítják és felügyelik a kölykeiket, hogy azok a lehető legjobb lehetőségekkel és képességekkel felszerelkezve vágjanak neki a felnőtt életnek. Az elválasztás stresszel jár mind az anyának, mind a kölyöknek, és nullára redukálja annak az esélyét, hogy az a kölyök valaha is szabadon ereszthető legyen. A túlélése innentől 100%-ban az emberektől függ. 
Akkor miért csinálják? 
Azért, mert egy egészséges kifejlett tigris nem pózol a kamerának. Ahhoz, hogy ez mégis lehetséges legyen, azonnal, a nulladik perctől idomítani kell. A park igazgatójának nyilatkozata szerint "Idomárjainkat egy bambusz pálcával látjuk el, ezzel nevelik a tigriseket. Ha az állat rosszul viselkedik, az orrára koppintunk. Így idomítjuk őket egészen kicsi koruktól kezdve, csakis elégtelen viselkedés esetén,  illetve minden nap elején újra emlékeztetjük őket, a látogatási idő megkezdése előtt."
Nem tudom, én vagyok-e rossz szövegértésből, de én azt olvasom ki ebből, hogy addig verjük fiatalon a kölyköket (plusz minden nap elején rutinszerűen), míg meg nem tanulják a helyes, általunk elfogadottnak ítélt viselkedést.
Egyértelmű, hogy elválasztják őket az anyjuktól. Nincs az az anyatigris (tréning ide vagy oda), aki tétlenül nézné, ahogy a kölykeit bántalmazzák. 
Sok beszámolót olvasni arról, hogy turisták szeme láttára, "helytelen" viselkedés nélkül is odasóznak az állatnak, vonszolják, ütik, provokálják őket. Nem vagyok az a fajta, aki bármit elhisz, amit az interneten olvas, és ez pont olyasmi lenne, amit következmények nélkül lehetne állítani egy intézményről, aminek a rossz hírét akarjuk kelteni - de sajnos volt "szerencsém" a saját szememmel meggyőződni ennek az igazáról - és sikerült róla videót is készítenem. Egy sarkon meg tudtuk közelíteni az egyik kifutót, ahol egy kölyök tigrist - nem lehet idősebb néhány hónapnál - ragad meg az egyik idomár a hátsó lábánál fogva és vonszolja arrébb, onnan, ahol lefeküdt (mert volt pofája arccal a sarok felé fordulva lefeküdni, mikor már a századik kínai család jön be hogy noszogassák), át, egy, az idomár elképzelése szerint ideálisabb pozitúrába. 
(Részünkről itt lett elég, és indultunk meg a kijárat felé, hogy a következő állomásunkig egy árva szót sem szóljunk a taxiban a sokktól.)

A módszer tehát hatásos. A park fennállása óta egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy tigris fel találta nyitni egy autrál turista mellkasát. Minden másik egyed türelmesen üli végig, ahogy turisták ezrei birizgálják napi 10 órában. 
Nem kell komoly fizikai erőszakot alkalmazni ahhoz, hogy elérjünk valakinél valamit, ezt az embereknél is láthatjuk. Vannak vallatási módok, amik nem hogy nem agresszívek, mégcsak komolyan venni se lehet őket első hallásra, mégis olyan szinten megtörik az ember lelkét, hogy bármire képes, csak hogy elmúljon végre a terror. 
Ezt a nevelési/idomítási technikát alkalmazzák a legtöbb vadállaton, amit a szórakoztatóiparban foglalkoztatnak. A technikát úgy hívják "phajaan" és szó szerinti fordításban a szellem megtörését jelenti. Hívogató egy márkanév egy ilyen látványosságnak, mondhatom. 


A kölykök anyjuktól való elválasztásának további egy, nagyon fontos indoka van: piszkosul jó üzlet. A kölykök népszerűek, veszélytelenek, relative keveset esznek, és irtózatos mennyiségű pénzt hoznak. 
Nagyjából 2 hónaposan kerülnek ki a kifutókra, ahol minden mozdulatukat figyelik az idomárok és azonnal lecsapnak, ha bármi mást csinál a kölyök, mint nyugodtan fekszik. Játékosság? Ismerkedés? Szimatolás? Hallatlan. 
Ha nekem nem hisztek, itt egy videó: 
https://www.youtube.com/watch?v=QnQBCBG3fnA

Sokszor gondoltam az ottlétem alatt a karmára és a reinkarnációra, és őszintén bevallom, remélem, hogy ezek az idomárok és a parkot üzemletető kapzsi emberek ezekként a fogságban tartott tigrisekként fognak ujjászületni. 

Ezek a kis anyátlan árvák a látogatókon kívül senkitől nem kapnak törődést és szeretetet. Aki szerint csupán etetni és takarítani utánuk törődés, annak szerény véleményem szerint nem való háziállat - holott ez a park állásfoglalása. 

Két hónappal késöbb 100 baht-ot esik a látogatási értékük. Már nagyjából labrador méretűek, és kevesebb embert érdekelnek. 

9 hónapos korukra újabb 200 bahttal csökken az áruk fejenként. Már majdnem teljesen kifejlettek, ami a testméretüket illeti, de viselkedésükben  még mindig kölykök. Egyre nehezebb őket kontroll alatt tartani, erősek, gyorsak, és ebben a korban kéne, hogy tanulják a társas interakciót. Minden erre vonatkozó megnyilvánulást azonnali, kemény és erős ütés korrigál. 

A nagy, kifejlett tigrisekről nem készülnek ütlegelős videók. Ezek a tigrisek nagyjából 36 hónaposak, a vadonban épp önállósodnának, saját territóriumot jelölnének ki, azt foggal körömmel (szó szerint) védenék, vadásznának és párt keresnének. Ezeket a tigriseket ilyesmi nem érdekli. 
Nyugodtan trónolnak egy kellemesen derékmagas asztalon, és alszanak, vagy ébren, letargikusan bámulnak egy irányba. 
Rengedeg konspirációelmélet kering, miszerint ezeket a tigriseket nem lehet pusztán bambuszpálcákkal kordában tartani, ezért leszedálják őket. 
Őszintén szólva, én mindent el tudok képzelni, nem ez lenne a legrosszabb, ami történik velük azok után, amin eddigi életük során keresztül mentek. 

A legrosszabb itt jön. 
Nem csak hogy (valószínűleg) leszedálják őket. 

ELTŰNNEK. 

Nincsenek kifejlett és/vagy idős egyedek a parkban. "Hátul" lennének, ahol senki sem látja őket, elzárva?
Ahhoz nincs hely - mint említettem, nagyjából egy kertes házhelynyi területtel számolunk. Nincs hátul. És ha valamit eddig láttunk a park ethoszából, az az, hogy itt az állat vagy pénzt hoz, vagy csak kolonc a nyakunkon. Amennyit egy ilyen méretű ragadozó eszik, amilyen fokú elővigyázatossági intézkedéseket kell megtenni csak a kifutó/ketrec karbantartására, egyszerűen nem kifizetődő, ha nem hoz be pénzt az egyed. 

Márpedig a pénz beszél. Egy nőstény tigris fogságban egy év alatt akár 6 alomnak is életet ad, almonként 4-6 kölyökkel. Minden kölyök 1000 baht látogatási áron megy, 10-15 perces látogatási időtartammal. A nyitvatartási idő reggel 9től délután 6ig tart, ez nagyjából 36 kör tigrisenként, általában minden körben 5 embert engednek be. Az 180ezer baht naponta, tigrisenként, és több, mint 1 millió baht naponta almonként (nagyjából 34ezer amerikai dollár). 
Ez az aranybánya azonban 2 hónap után fogyatkozni látszik, csökken, majd 2-3 év után teljesen kiürül, ahogy a tigrisek öregszenek - ezért újabb és újabb kölyköket hoznak, folyamatosan pároztatva a fiatal kifejlett tigriseket - nem kizártan az azonos alomból származókat is. Érdemes belegondolni, micsoda károkat okoz az ilyen sekély génmedencéből való pároztatás hosszú távon. 

Az egész park agenda egy visszataszító öngerjesztő ördögi örvény. 
Miért nem engeditek őket szabadon? Mert emberek nevelték őket, fogságban. 
Mi a következő lépés? Tovább nevelni őket nevelni fogságban. 
Miért nem tudjátok őket egész életükben gondozni? Mert nem hoznak be pénzt. 
Mi a következő lépés? Még több kölyköt nevelni fogságban. 

Mi történik a tigris életének fennmaradó, nagyjából 17-18 évében? 
Miért nem nyilatkozik senki a további sorsukról? Ha igaz lenne, amit állítanak, a Chian Mai-i parkról, az mára már meg kéne, hogy haladja Thaiföld egész összterületét, ha valóban minden felnőtt tigrisnek ideális ellátást akarnának biztosítani. 
Mi történik velük? 

Tripadvisoros hozzászólásomra a park igazgató magából kikelve azt válaszolta, hogy a feltételezéseim feháborítóak, és tudtomra adta (ahogy mindenkinek a tudtára adta, aki hasonló aggályoknak adott hangot), hogy ők 100%-ban megfelelnek a thai állatjóléti törvényeikben foglaltaknak, ami a tigrisek ketrec méretét és az emberek által történő nevelésüket, idomításukat illeti. 
Nekem ez nem kifogás. Én mindebből nem azt hallom ki, hogy ők mindennek megfelelnek. Én azt hallom, hogy a törvény rossz. Azt mindenesetre bizton állíthatom, hogy ugyanilyen bánásmód mellett bármelyik nyugati fejlett országban azonnal bezáratnák a helyet, és a tigriseket szétosztanák más országok állatkertjei, vadasparkjai, szafari parkjai között - a ténylegesen jobb élet reményében. 

Thaiföldön törvényi szabályozás vonatkozik a fogságban tartott (és egyébként nemzeti kincsnek felfogott) tigrisek szállítására és szigorú tilalom az adás-vételükre. Minden fogságban született tigrist microchippel kell ellátni, és a rendszerben regisztrálni. 
Egy rendszerben, ami vagy inkompetens, vagy végtelenül korrupt, a jelek szerint. 

Tények:

2014 december - egy vizsgálat szerint 3 felnőtt tigris hiányzik egy helyi tigris parkból.
2015 február - a park állatorvosa beismerő vallomásában elismeri, hogy kivágta 3 tigris microchipjét
2015 április - egy előre be nem jelentett ellenőrzés igazolja a 3 említett tigris hiányát, további 13at talál chip nélkül, és egy tetemet a fagyasztóban, amire  apark igazgatósága nem tud magyarázatul szolgálni.
2015 április - a hatóságok az összes tigris elkobzása mellett határoznak
2015 május - a fenti hatóság hirtelen visszavonja a határozatot...
2016 január - egy 9 éven át készülő jelentés egyértelműen igazolja a vadonból a tigrisparkokba történő be, és az azokból történő, ismeretlen célállomásra történő állatszállítást
2019 november - a parkok ebben a pillanatban is nyitva állnak a nagyközönség számára. 

Óriási pénzek mozoghatnak, és míg van, aki fizet érte, folytatódni is fog ezeknek a csodálatos ragadozóknak a napi szintű kizsákmányolása. 
Legyél helyi turista, aki csak egy selfie-t szeretne, egy olajmilliárdos, aki nem szokványos háziállatot keres, hogy lenyűgözze a koktélpartira érkező vendégeit, vagy szenvedélyes sportlövész, trófeagyűjtő, vagy valaki aki csak egy csíkos szűnyeget, kabátot szeretne, vagy egész egyszerűen csak valaki, aki a kínai orvoslásban jobban hisz, mint a nyugatiban - egyet se félj. A thai tigrisparkok itt vannak, hogy minden igényedet kiszolgálják, folyton bővülő brutális kínálatukkal. 

Csak egy, a teljességet nélkülöző lista, hogy mindenki láthassa, hogy a tigris az állatvilág krumplija (ami főzve, püréként, egészben, szeletelve, sütve, grillezve, mindenhogy fogyasztható), már ami a kínai orvoslást illeti:

Kölyök - a szórakoztatóiparban
Csontok - tigris bor összetevője
Pénisz - szerelmi bájital (igen.) összetevője
Bőr - szőnyegek
Szem - malária és epilepszia ellen
Epe - görcsök kezelése gyerekeknél
Vér - akaraterőhöz (ne kérdezd)
Agy - lustaság és pattanások ellen
Karom - alvászavarok ellen
Zsír - kutyaharapás, aranyér és hányás, lepra és reuma kezelésére (mert ez mind összefügg).
Ürülék - fekélyek, aranyér és alkoholizmus kezelésére
Hús - malária és hányinger ellen
Lábfej - a gonosz szellemek távoltartására
Szőr - elégetve távoltartja a százlábúakat
Orr bőre - csípésekre
Bőr - szellemeék és mentális betegség okozta láz csillapítására
Gyomor - gyomorproblémák megszüntetésére
Fog - láz, veszettség, asztma és genitális herpesz ellen
Bajusz - fogfájásra
Farok - bőrbetegségek kezelésére. 


Szóval....

Kell még győzködni, hogy ne költsd itt a pénzed, és ne támogasd ezt az eszetlen horrort? 
Vagy te még mindig hiszel Suzie néni farmjában? 

Örülhetsz, ha visszakapsz valamit

A cím mondata az apukam szájából hangzott el idén nyáron. 

 

Az történt ugyanis, hogy az easyJet ott hagyott Londonban. Nem szeretnék kitérni a szóban forgó este viszontagságaira, mert Dunát, Temzét, Nílust lehet rekeszteni azoknak az utasoknak - vagy reménybeli utasoknak - a történeteivel, akik megszívták a szóban forgó, vagy valamelyik "egyik kutya másik eb" fapados légitársasággal. 

Miután negyven valahány óra viszontagságos - és egyébként 2,5 órás - repülőút végén végre leszálltam Budapesten, ahol a szüleim vártak, egy egészen más jellegű igazságtalansággal találtam szembe magam. 

Mára megtanultam, hogy ha valami félresikerül az életemben, legyen az akármilyen pici jelentőségű dolog, és ennek bármi köze van a külföldön folytatott életemhez (és itt a hangsúly a külföldön van), apukám csípőből tüzelő reakciója az, hogy "gyertek haza a francba". Nem mindegy, hogy adagolok be egy eseményt, hírt, legyen az  jó hír, vagy rossz, mindig figyelembe kell vennem azt, hogy apu majd kiforgatja, és a végén még én kérek elnézést, amiért rossz dolog történt velem. 

Landolás és poggyászfelvétel közben már felvettem a műmosolyt, és akármennyire padlón voltam a megpróbáltatásoktól, készen álltam, hogy mindezt úgy tálaljam, mint egy kalandot.

Az első néhány mondat után viszont rögtön a lényegre evezett. 
- Na és mennyibe került ez az új repjegy?
- 500 font, Apa.
- Ilyen drága a British Airways?
- 10 órával felszállás előtt igen.
- És még kellett valamit fizetni?
- Hát igen. Taxit haza a reptérről, 90 font, mert hajnal 3kor már nem járnak a vonatok, aztán taxit reggel az állomásra, 10 font, egyesített vonat és metrójegy egy másik reptérig, 23 font, és egy meleg ebéd a reptéren.
- Aha... összesen mennyi?
- Úgy nagyjából 700 font. De semmi baj, az easyJet majd visszafizeti. 
- Na persze, örülhetsz, ha ebből 3 forintot visszakapsz. 

És itt valahogy fel is adtam a szájkaratét, mert most végül is kit védek én? A légitársaságot? Magamat, hogy mégsem vagyok olyan hülye lány, mint gondolja? Vagy őt, hogy lássa, helyt állok, és nem kell féltenie? Fáradt voltam.  

Viszont ez a mondat - a mi a következő napok kénbűzös adminisztrációs kártéritési igények bugyraiban telt - még visszaköszönt párszor. 
Hiába ismételgettem, hogy európai törvényi szabályozások szerint jogom van az említett összeg 100%os megtérítésére, és hogy olyan nincs, hogy nem fizetik vissza, ő cinikus maradt. 
És akaratlanul is elmerengtem, hogy mi ez a tagadó mentalitás. Nem csak ő ilyen. Az egész közvetlen környezetem, amiben felnőttem így reagál. Mintha valahogy a kommunista idők, és a katolikus "fordítsd oda a másik orcádat is" agymosoda addig hipózta volna mindenki agyát, hogy már  se a jogaikkal, se a kötelességeikkel  nincsenek tisztában (ami lássuk be nem egyedülálló jelenség), de ebben az esetben az ember még mindig nyugodtan hátradőlhetne, mondván én bízom a törvényben és a vezetőimben annyira, hogy tudjam, képviselik az érdekeimet, és ha én magam nem hallatom a hangom, ő majd megteszi értem. 
De mintha itt már mindenki csak legyintene, beletörődve olyan ordas igazságtalanságokba, amikbe nem kellene, mert senki nem szolgáltat igazságot - hát nehogy már nekem kelljen?

Akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy mikor a balesete után a munkahelyével pereskedtünk (gerinctörés, többszörös bordatörés, szervsérülés, azóta pedig az ezekből származó mozgásszervi nehézségek, mindez a munkahely egyértelmű hibájából), akkor is úgy gondolta-e, hogy inkább örüljön, hogy él, és ugyan érzi, hogy jár a kártérítés, mégsem hiszi, hogy ebben a világban megtörténhet, hogy ő, mint károsult végül kártérítést kapjon. 

Van ebben valami végtelenül szomorú. 

Végül én is csak legyinteni tudtam a végén, mondván jólvan, apa, majd elintézem, meglátod, ne aggódj. És addig hajszoltam a légitársaságot, míg végül az utolsó pennyig mindent visszautaltak nekem. Mert olyan nincs, hogy nem.