A cím mondata az apukam szájából hangzott el idén nyáron. 

Az történt ugyanis, hogy az easyJet ott hagyott Londonban. Nem szeretnék kitérni a szóban forgó este viszontagságaira, mert Dunát, Temzét, Nílust lehet rekeszteni azoknak az utasoknak - vagy reménybeli utasoknak - a történeteivel, akik megszívták a szóban forgó, vagy valamelyik "egyik kutya másik eb" fapados légitársasággal. 

Miután negyven valahány óra viszontagságos - és egyébként 2,5 órás - repülőút végén végre leszálltam Budapesten, ahol a szüleim vártak, egy egészen más jellegű igazságtalansággal találtam szembe magam. 

Mára megtanultam, hogy ha valami félresikerül az életemben, legyen az akármilyen pici jelentőségű dolog, és ennek bármi köze van a külföldön folytatott életemhez (és itt a hangsúly a külföldön van), apukám csípőből tüzelő reakciója az, hogy "gyertek haza a francba". Nem mindegy, hogy adagolok be egy eseményt, hírt, legyen az  jó hír, vagy rossz, mindig figyelembe kell vennem azt, hogy apu majd kiforgatja, és a végén még én kérek elnézést, amiért rossz dolog történt velem. 

Landolás és poggyászfelvétel közben már felvettem a műmosolyt, és akármennyire padlón voltam a megpróbáltatásoktól, készen álltam, hogy mindezt úgy tálaljam, mint egy kalandot.

Az első néhány mondat után viszont rögtön a lényegre evezett. 
- Na és mennyibe került ez az új repjegy?
- 500 font, Apa.
- Ilyen drága a British Airways?
- 10 órával felszállás előtt igen.
- És még kellett valamit fizetni?
- Hát igen. Taxit haza a reptérről, 90 font, mert hajnal 3kor már nem járnak a vonatok, aztán taxit reggel az állomásra, 10 font, egyesített vonat és metrójegy egy másik reptérig, 23 font, és egy meleg ebéd a reptéren.
- Aha... összesen mennyi?
- Úgy nagyjából 700 font. De semmi baj, az easyJet majd visszafizeti. 
- Na persze, örülhetsz, ha ebből 3 forintot visszakapsz. 

És itt valahogy fel is adtam a szájkaratét, mert most végül is kit védek én? A légitársaságot? Magamat, hogy mégsem vagyok olyan hülye lány, mint gondolja? Vagy őt, hogy lássa, helyt állok, és nem kell féltenie? Fáradt voltam.  

Viszont ez a mondat - a mi a következő napok kénbűzös adminisztrációs kártéritési igények bugyraiban telt - még visszaköszönt párszor. 
Hiába ismételgettem, hogy európai törvényi szabályozások szerint jogom van az említett összeg 100%os megtérítésére, és hogy olyan nincs, hogy nem fizetik vissza, ő cinikus maradt. 
És akaratlanul is elmerengtem, hogy mi ez a tagadó mentalitás. Nem csak ő ilyen. Az egész közvetlen környezetem, amiben felnőttem így reagál. Mintha valahogy a kommunista idők, és a katolikus "fordítsd oda a másik orcádat is" agymosoda addig hipózta volna mindenki agyát, hogy már  se a jogaikkal, se a kötelességeikkel  nincsenek tisztában (ami lássuk be nem egyedülálló jelenség), de ebben az esetben az ember még mindig nyugodtan hátradőlhetne, mondván én bízom a törvényben és a vezetőimben annyira, hogy tudjam, képviselik az érdekeimet, és ha én magam nem hallatom a hangom, ő majd megteszi értem. 
De mintha itt már mindenki csak legyintene, beletörődve olyan ordas igazságtalanságokba, amikbe nem kellene, mert senki nem szolgáltat igazságot - hát nehogy már nekem kelljen?

Akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy mikor a balesete után a munkahelyével pereskedtünk (gerinctörés, többszörös bordatörés, szervsérülés, azóta pedig az ezekből származó mozgásszervi nehézségek, mindez a munkahely egyértelmű hibájából), akkor is úgy gondolta-e, hogy inkább örüljön, hogy él, és ugyan érzi, hogy jár a kártérítés, mégsem hiszi, hogy ebben a világban megtörténhet, hogy ő, mint károsult végül kártérítést kapjon. 

Van ebben valami végtelenül szomorú. 

Végül én is csak legyinteni tudtam a végén, mondván jólvan, apa, majd elintézem, meglátod, ne aggódj. És addig hajszoltam a légitársaságot, míg végül az utolsó pennyig mindent visszautaltak nekem. Mert olyan nincs, hogy nem.