"Oda nézz!"

Kontrollálatlanul tört ki belőlem a csodálat, úgy, mintha most látnám ezt először életemben. Megálltam a járda közepén, úgy, ahogy voltam, hátracsaptam a fejem (talán a szám is eltátottam kicsit), és csak félig-meddig koncentráltam arra, hogy ne szédüljek le a járdát övező pázsitra az elfogyasztott italok után. 

Ő észre sem vette, hogy megálltam, csak sétált tovább előttem. Csak mikor felkiáltottam, fordult meg, és követte a tekintetemet először a fölénk magasodó fára, majd onnan fel az égre.

A gyér falusi utcai világításban, az étterem mögött a júliusi felhőtlen éjszakán annyi csillag látszott az égen, hogy elállt a szavam. Nem mintha sosem láttam volna ilyet. Talán csak túl régen? 
Mégis a látvány ott és akkor olyan érzéssel töltött el, mintha egyszer csak lassan száz ágú gyökeret vertem volna a talajba, miközben a testem egyre csak nyúlt és nyúlt volna, spirálban felfelé.
Ilyen eget csak itthon látni. Otthon. Ilyen tiszta, sötét, hibátlan éjféli eget, amit keresztbe szel a Tejútrendszer, csak tarjáni éjszaka tud produkálni. Lehet sok ezer fénykép ennél százszor szebb, mégis csakis itt érzem, hogy illata, súlya, zamata van az éjjelnek. 

Éreztem, hogy meg kellene mozdulni, kezdek sablonosan bután festeni, ahogy az eget bámulom, és ha akkor valaki mással lettem volna, talán én is csak legyintettem és tovább sétáltam volna, hogy jobb benyomást keltsek, de Ő előtte  mi értelme megjátszanom, hogy nem érdekel mindez? Hogy ciki az eget kémlelni? Mára minden porcikámat ismeri - tudta volna, hogy nem vagyok őszinte. 

Mikor visszatértem a járda, a fa, az utca, meg amúgy az evilági dolgok síkjára, és felzárkóztam mellé, meg is kértem rögtön: üljünk ki valahova, mialatt én már tudtam, hogy ha nemet mond, én akkor sem megyek rögtön haza. Ugyan egy flegma legyintésre számítottam, és hogy majd kifejti, hogy neki holnap korán dolgoznia kell, késő van, és elég volt ennyi belőlem mára, meg a következő fél évre, míg újra haza nem látogatok - mégis csak megismételte a szavaimat: kiülhetünk valahova. 

Rövid kitérő után pár perccel később a sportpályán sétáltunk, ahol még távolibb az utcalámpák fénye, és tompább a kutyák csaholása. Úgy, ahogy voltam, ledobtam a táskám, ráhajtottam a fejem, és már csak azt akartam, hogy ne szóljon semmit, csak feküdjön le mellém a fűbe, közel hozzám, és ne kelljen emiatt feszengenem. 
Ne kelljen úgy éreznem, hogy ezt nem illik, vagy hogy majd hátha meg akarja fogni a kezem, vagy esetleg meg akar majd csókolni, mert ez már-már kötelező a csillagokat bámuló emberek körében. 

Hogy ne feszengjünk, beszéltünk. 

Beszéltünk a műholdakról, repülőkről, beszéltünk a csillagképekről, beszéltünk arról, milyen nehéz manapság társat találni, és beszéltünk róla, hogy pontosan hogyan kell egy lánynak megmutatni egy csillagképet, hogy abból aztán utána biztosan csók legyen.
Még azon is morfondíroztam neki,hogy ha majd legközelebb egy lánnyal az éjjeli eget bámulja, milyen csillagképet nevezzen meg, ami ugyan nem létezik, de legalább jól hangzik, nem holmi elcsépelt horoszkóp vagy nagy vad. Annyi marhaságot összehordtam, pedig azóta rájöttem, hogy a legjobb, ha a sűrű csillagsáv közepére mutat, és azt mondja, ott van a legcsodálatosabb csillag: hatalmas, ében fekete, láthatatlan, és elemi erővel vonz magához és semmisít meg mindent, ami közel kerül hozzá; mégis - nélküle most nem lennénk itt. 

Percek teltek el így, vagy két óra, nem tudom, nem számított, nem érdekelt, kész voltam ott tölteni az éjjelt is, ha kell, ha jól esik. Azt akartam, hogy ott legyen, hogy érezhessem  azt, hogy ott van, hogy végre ne legyek egymagam, hogy beszéljen, hogy hallgasson, hogy szeressen, de ne úgy szeressen, ahogy régen. Úgy szeressen, mint én őt most: nem a szívemmel, hanem a gyomrom mögül, mélyről, egészen a gerincem mellől, aggódva, megértve, törődve.
Azt akartam, hogy rám telepedjen a fájdalma, a kételyei, és őrá az enyéim, hogy ránk telepedjen a 21 év, az emlékek, a villanások, a száguldó hullócsillag, a párás széna illat és az egész Tejútrendszer.